4

Már esteledett, amikor Karom bekanyarodott a Landsdown Street-i Avalon bár elé. Az utcán csak most kezdett megindulni az élet, és ilyenkor még a klub sem nyitott ki. A közeli éttermek elkezdtek megtelni vacsorázó járókelőkkel, és nemsokára a klubokban is hemzsegni fognak a vendégek. Az árnyvadász befordult az első mellékutcába, ahol a motorbicikli köddé vált, és Aracos visszatért asztrális otthonába.

Karom kettesével szedve a lépcsőfokokat felszaladt az oldalbejárathoz, és belépett az ajtón. A kidobók és a bár alkalmazottai felismerték, és egy futó pillantásnál többet nem is szenteltek neki, miközben folytatta útját az emeleti iroda felé. A lépcsőfordulóhoz érve Aracos hangját hallotta:

– Minden tiszta, főnök – jelentette a szellem. – A többiek már várnak.

Karom ezt örömmel hallotta, de mégis érzett egy kis lelkifurdalást, amiért Aracosszal kémleltette ki a barátait. Nem mintha nem bízott volna bennük, de az árnyvadászat veszélyes üzletág volt, és Karom nem élt volna ennyi ideig, ha nem ad az elővigyázatosságra. Kettőt kopogott az iroda ajtaján.

– Én vagyok – mondta és benyitott.

– Épp időben – morogta Boom mély hangján.

Az irodában ott ült a csapat összes tagja: Boom, Zűrös, Val és Kalapács, Várakozva néztek rá, amikor belépett.

– Mi a helyzet, Karom? – kérdezte Boom. – Minden rendben ment a Johnsonnal? – A troll egy elképesztően harsány, hawaii mintás inget viselt, amely alig takart valamit robosztus testéből. Egy széles asztal mögött ült, amelyik Boom közel három méteres magasságához viszonyítva még így is gyerekméretűnek tűnt. Dunkelzahn végrendeletének köszönhetően Boom volt az egyik legforróbb bostoni éjszakai klub, az Avalon tulajdonosa – emellett pedig a plexum egyik legjobb közvetítője és Karom régi barátja. Mióta Karom visszatért Bostonba, Boom újra aktív árnyvadásszá vált amellett, hogy profi módon kezelte a csapat pénzügyeit.

– Nem volt semmi gond. – A mágus kivette a hitelkártyát a zsebéből, és az asztalra dobta. – Sőt, Mr. Brackhaus annyira meg volt elégedve a munkánkkal, hogy újabb feladatot adott nekünk. A fizetség száz lepedő.

Boom halkan füttyentett, de közben már fel is vette a hitelkártyát, és egy kézi leolvasó segítségével ellenőrizte az egyenleget.

– Százezer? – kérdezte Zűrös. – Az nem is rossz. Kit kell kinyírnunk? – A lány dekás volt, a csapat Mátrix-specialistája, egy szellem a gépben, aki csodákat tudott művelni, ha számítógépekről és kommunikációról volt szó.

– Senkit. Ez a jó hír. Mindössze annyit kell tennünk, hogy visszaszerzünk egy ásatásról ellopott műtárgyat.

– Ha ez a jó hír, mi a rossz? – kérdezte Kalapács. Az ork már az egész világot bejárta, és rengeteg meleg helyzetet sikerült megúsznia. Mindig igyekezett a dolgok rosszabbik oldalát nézni, és ez a szokása már nem egy alkalommal mentette meg a bőrét.

Karom leereszkedett a Zűrös melletti bőrfotelbe. Boom ott maradt az asztala mögött, Val és Kalapács pedig áttelepedtek két másik székre, hogy szemben legyenek vele.

– Több is van. Egy: a célpont, akinél a műtárgy van, jelenleg a Német Szövetségben tartózkodik, valahol a Rajna-Ruhr plexumban, a világ egyik legnagyobb agglomerációjában. Kettő: a tag az orosz Kijevi Egyetem régészprofesszora, aki nagy valószínűséggel agyonverte az egyik tanítványát egy kalapáccsal, mielőtt lelépett volna a lelettel. És három: az ásatást, ahol dolgozott, Brackhaus cége, a Seader-Krupp szponzorálta.

– Ami azt jelenti, hogy Lofwyrnak is köze van hozzá. – Boom egy pillanatra megfeledkezett a hitelkártyáról.

Karom vállat vont.

– Nem sok minden történik az S-K körül, amihez Lofwyrnak ne lenne köze, cimbora.

– Ez mégis felvet néhány megválaszolásra váró kérdést a vadászattal kapcsolatban – mondta Zűrös.

– Tudom – bólintott a mágus. – Egész úton ezeken gondolkodtam. Először is, miért akar Brackhaus és a Seader-Krupp külföldi embereket felbérelni, amikor Németországban hemzsegnek a kiváló árnyvadászok, akik örömmel vállalnák a munkát? Aztán miért lehet olyan fontos ez a lelet, hogy a Seader-Krupp ennyi energiát fordít a visszaszerzésre? A fejemet tenném rá, hogy nem a történelmi értéke miatt szeretnék megkaparintani, és nem is valamelyik múzeumba szánják.

– Nézzük először az utolsót – mondta Boom. – Mi ez a műtárgy egyáltalán, amiről Brackhaus beszél?

– Hát ez az. Ő sem tudja, vagy legalábbis úgy tesz, mint aki nem tudja. A lelet valamiféle agyagtábla volt, de dr. Goronaj összetörte és kivett valamit a belsejéből, ami oda volt elrejtve. Azóta az egyedüli fickó, aki rajta kívül látta, mi lehetett benne, halott, és senki más nem tudja, mit talált Goronaj.

– Hm, ez megbonyolítja a dolgokat – vakargatta az állát a troll. – Mágikus tárgy?

– Lehetséges. Volt már olyan ügyem, ahol az emberek az Isten tudja honnan előástak valami szart, amihez igen súlyos mágia kötődött. Amíg a Draco Alapítványnak dolgoztam, több ilyen jellegű munkában is részt vettem. Az a kulcs, amit megszereztünk Brackhausnak, szintén nagyon régi, gyökeresen különbözik az általunk ismert, hagyományos mágikus tárgyaktól. Talán Lofwyr valami készletet gyűjt, vagy ilyesmi.

– Nehéz lesz megtalálni valamit, amiről azt sem tudjuk, hogy néz ki – morogta Boom.

– Nincs is rá szükségünk – legyintett Zűrös. – Ha minden jól megy, csak Goronajt kell előkerítenünk. Találjuk meg őt, és meglesz a tárgy is.

– A kérdés csak az: el akarjuk vállalni? – nézett körül Karom a szobában ülő csapattagokon.

– Én nem. – Val most szólalt meg először, mióta Karom belépett a szobába. – Kiszállok. – Felpattant, magához vette a szék támlájára terített bőrdzsekijét, és már indult is az ajtó felé.

– Val, várj egy... – Mire Karom befejezte volna a mondatot, az ajtó hangos csattanással becsapódott a nő mögött. A mágus Kalapácsra nézett. – Mi a franc volt ez? – Az ork dolgozott a leghosszabb ideje Valkűrrel, és ő ismerte legjobban a rigót.

– Fogalmam sincs. De Val Németországból származik.

– Ezt nem tudtam. – Egyébként is keveset tudott a csapat titokzatos rigójáról. Val kitűnően elvezetett szinte minden járművet, de a múltjáról nem sokat beszélt.

– Az az érzésem, valami nagyon nagy szarba került odaát, és örül, hogy el tudta húzni onnan a seggét – mondta az ork. – Nem tudom, mi történhetett. Ő nem mondja, én nem kérdezem. Akarod, hogy beszéljek vele?

– Nem, majd én elintézem. – Karom volt a csapat választott vezetője, neki kellett foglalkoznia a többiek problémáival. Boomra nézett. – Addig beszéljétek meg, mire lesz szükségünk az akcióhoz, hogy továbbíthassam a kívánságainkat Brackhausnak... feltéve persze, hogy titeket még érdekel a dolog. – Mindenki bólintott, és Karom elindult kifelé.

Valt az Avalon egyik táncterére néző galérián találta meg. Az alkalmazottak már takarítottak, a bútorokat rendezgették, és felkészítették a helyet az első vendégekre, akik néhány óra múlva elkezdenek szivárogni a klubba. A rigó bőrdzsekije a korláton átvetve lógott, Val pedig a lenti félhomályba bámult.

– Val... – kezdte Karom, de a rigó rögtön félbeszakította.

– Hogy tudsz megbirkózni vele, Karom?

– Mivel? – A mágust meglepte a kérdés.

– A mágiával. Hogyan tudod kezelni?

– Mire gondolsz? Mágusnak lenni, vagy a mágiát alkalmazni?

– Mindkettőre.

Karom vállat vont.

– Nem tudom. Egyszerűen csak csinálom. Már nagyon régen megtanultam, hogyan éljek együtt vele, a mágia használatát pedig egy kiváló tanártól sajátítottam el. Utána az iskolában és az utcán fejlesztettem magam.

– És mindig szeretted volna? – kérdezte Val.

Karom közelebb lépett, és megállt a rigó mellett a korlátnál.

– Nem. Vagyis azt hiszem, valamikor minden gyerek vágyik rá, hogy Felébredt legyen, és felfedezze magában a Képességet. De amikor előttem először megmutatkozott, azt hittem, begolyóztam. Fiatal kölyök voltam, talán tizenöt vagy tizenhat éves. Addigi életem nagy részét egy katolikus árvaházban töltöttem, és a fejem tele volt a legfurcsább elképzelésekkel a mágia természetét illetően. Amikor elkezdtem látni és érezni dolgokat, arra gondoltam, kezdek megőrülni, vagy valami nagyon nincs rendben velem.

– De sikerült rájönnöd, hogyan birkózz meg vele – mondta Val rá sem nézve. – És most már mágus vagy.

– Idővel, és rengeteg segítséggel.

– Én sosem tanultam meg kezelni – mondta halkan a nő.

– Te... te rendelkezel a Képességgel? – kérdezte döbbenten Karom. Val eddig semmi jelét nem adta, hogy mágikus képességei lennének.

– Csak rendelkeztem – rázta meg a fejét. – Egyszer, régen. – Mély, reszkető lélegzetet vett, majd még jobban a korlátra nehezedve lassan kifújta a levegőt. – Azt mondtad, katolikusok között nevelkedtél. Nos, az össze sem hasonlítható azzal a hellyel, ahol én nőttem fel. Hallottál már Vesztfáliáról?

Karom bólintott.

– Teokrácia, igaz? A Német Szövetségben van?

– Pontosan – jött a komor válasz. – A legtöbb tradicionális vallásnak előbb vagy utóbb sikerült elfogadnia az Ébredést, a vesztfáliai egyház azonban menedékévé vált az összes keményvonalas seggfejnek, akik meg voltak győződve róla, hogy az Ébredés a Sátán eszköze, és hogy a mágia a legnagyobb létező gonoszság. Elszakadtak Németország többi részétől, hogy megvédjék magukat a romlottságtól, amely szerintük az egész világon terjeszkedni kezdett. Egy hordányi vallási fanatikus, és én köztük nőttem fel.

Karom nem szólt, hagyta Valt beszélni.

– Körülbelül tizenöt éves koromban kezdtem el látni bizonyos dolgokat. Először csak keveset, aztán mind többet és többet. Csak rá kellett néznem az emberekre, és meg tudtam mondani, mit éreznek... és nagyon sokszor nem tetszett, amit láttam. Ha csukva tudtam volna tartani a számat... de képtelen voltam rá. Nem tudtam, mi történik velem, és fogalmam sem volt róla, mit kellene tennem. Szóltam apámnak, aki elvitt a plébánoshoz, és ő azt mondta, hogy belém költözött a gonosz, megszállt az ördög. Ördögűzést végeztek rajtam, imádkoztak és könyörögtek, de a víziókat nem tudták megállítani. Éreztem, mennyire félnek tőlem. Még a saját családom is.

– Egyszerűen képtelen voltam tovább elviselni, ezért megszöktem. Elmenekültem. Sikerült kijutnom Vesztfáliából, és a Német Szövetségben kötöttem ki. A Rajna-Ruhr megaplexumba mentem, ahol összeismerkedtem néhány emberrel. Jártál már ott?

Karom a fejét rázta. Val elmosolyodott, és az emlékeibe temetkezve ismét a lenti, sötét táncparkettre függesztette a tekintetét.

– Nem rossz hely, egyike a legnagyobb településeknek. Boston hozzá képest csak egy kisváros. Bármihez hozzájuthatsz, feltéve, hogy van elég pénzed, és meg tudod védeni magad a többi ragadozótól, akik megpróbálják elvenni tőled. Én nem voltam ilyen szerencsés. Elég rossz helyzetbe kerültem. Tudod: chipek, tolvajlás és minden más, ami az életben maradáshoz kell. – Karcsú ujjaival megcirógatta a füle mögé ültetett, krómosan csillogó jacket. – Sok mindenre nem is emlékszem. Néha még azt sem tudom elkülöníteni, mi volt a valóság, és mi a műérzet, amivel állandóan kábítottam magam. Minden bizonnyal meg is haltam volna, ha valaki nem segít nekem is, ugyanúgy, ahogy neked Jason.

– Estelle-nek hívták, és csodálatra méltó nő volt. Egy igazi boszorkány. Sokan keresték fel őt tanácsért, kártyajóslásért, növényekből készített gyógyfőzetekért, meg hasonló szarságokért. Meglátta bennem a Képességet. Segített otthagyni az utcát és leszokni a chipekről. Nehéz volt, talán ez volt a legnehezebb. Rettegtem szembenézni a valósággal, de ő átsegített a nehézségeken. Végül megtisztultam.

– Estelle-nek voltak barátai, olyan emberek, akik az alvilágban tevékenykedtek: új-anarchisták, árnyvadászok, boszorkányok meg hasonlók. Élelmiszert, gyógyszereket és más cuccokat csempésztek a Szövetség különböző helyeire, különösen Berlinbe, kijátszva a kormányzati és céges kordonokat. Egyre többet segítettem nekik. Kiderült, hogy nagyon jól boldogulok a szakadt járgányaikkal. Mindig volt érzékem a gépekhez, már kölyökkoromban is, de apám úgy gondolta, egy kislány nem koszolhatja össze magát. Imádtam dolgozni azokon a vén teknőkön. Csak az ima és némi acéldrót tartotta össze őket, de mindig sikerült működésre bírnunk őket.

–’Stelle közben megpróbált engem bevezetni a mágia rejtelmeibe. Nem könnyítettem meg a dolgát, az biztos. Még mindig féltem. Láttam Estelle-t és a barátait mágiát használni, és amikor ők csinálták, nem is volt olyan félelmetes, de amikor megpróbáltam eltanulni valamit, mindig eszembe jutott a régi papunk, aki azt üvöltözte, hogy az ördög megkaparintotta a lelkemet, és az apám, aki úgy nézett rám, mint valami... valami visszataszító dologra. – Könnycseppek gördültek le Val arcán, és Karom legszívesebben odalépett volna a nőhöz, hogy letörölje őket, de aztán maradt a helyén, és hallgatta tovább a történetet.

– Egyre több és több ismeretet sajátítottam el járművekről, a vezetésről és a szerelésről; megtanultam vezetni szinte mindent, dolgoztam a csempészeknek, akik árukat juttattak be a helyi feketepiacra, kerülgettem az őrjáratokat, és egyszer még egy robbanás is majdnem elkapott. Az izgalomnak éltem, és tudtam, hogy most valami jót cselekszem. Végül úgy döntöttem, összegyűjtött pénzem és kapcsolataim segítségével magamba ültetem a valódi rigózáshoz szükséges kibervert. Estelle próbált meggyőzni róla, hogy ne tegyem; azt mondta, a króm helyrehozhatatlan károkat okozhat a Képességemben. De én nem törődtem vele. Nem akartam a Képességet, mert nem tudtam bánni vele. Veszekedtünk, a végén már olyanok voltunk, mint egy kutya és egy macska. Végül otthagytam. Berlinbe utaztam, bedrótoztattam az agyam, magamba tetettem egy rigócsatlakozót és még néhány más krómot. Európában nagy a kereslet az olyan rigók iránt, akik tudják, hogyan surranjanak át a határ menti őrjáratok között.

– Majdnem olyan volt, mint a chipezés – folytatta halkan. – Becsatlakozni egy autóba vagy kopterbe, és úgy érezni, mintha a saját testem lenne. A rigózás volt a legmámorítóbb érzés, melyben valaha részem volt. Egy idő után észrevettem, hogy a víziók teljesen háttérbe szorultak majd eltűntek, de nem törődtem vele. Sőt, igazából örültem is neki.

– Aztán találkoztam egy Geist nevű mágussal. – Val szomorúan elmosolyodott, egy kurta, horkantásszerű kacajt hallatott. – Érdekes, mindig belefutok egy mágusba, aki megváltoztatja az életem. – Karomra nézett. – Szóval viharos kapcsolatunk volt Geisttel, körülbelül két teljes hónapig. Akkor rájöttünk, hogy teljesen félreismertük egymást, de azért továbbra is jól tudtunk együtt dolgozni. Volt néhány közös futásunk Kalapáccsal a UCAS-ban, és végül Bostonban kötöttünk ki. Kalapács megpróbált maradásra bírni minket, és itt pont akkor kezdtek felpörögni az események, ezért hagytuk magunkat meggyőzni. Geist néhány évvel később, a Fuchi ‘59-es szétesésekor halt meg, amikor Villiers egyik cége ellen hajtottunk végre egy akciót, én pedig a csapattal maradtam. A többit nagyjából már tudod.

Val összekulcsolta a korláton a karját, és előrehajtotta a fejét, mintha a beszéd teljesen kimerítette volna. A könnyek időközben felszáradtak, és most már csak a fáradtság látszott rajta.

– Évek óta nem gondoltam Németországra és arra, amit ott magam mögött hagytam. Mostanában viszont, mióta veled dolgozom, néha eltöprengek rajta, mi történt volna, ha nem döntök úgy, hogy mindent eldobok magamtól. Átkozottul jó rigó vagyok, és szeretem a munkám, de időnként eszembe jut a mágia... nem tehetek róla. – Vállat vont, mintha ezzel lezártnak tekintené az egész gondolatmenetet.

Karom kihasználta a pillanatot, hogy megszólaljon.

– Nézd, Val, ha nem akarsz részt venni ebben a vadászatban, én megértelek. Tedd, azt, amit tenned kell, ebben senki nem fog megakadályozni. Viszont nagy hasznát vennénk valakinek, aki kiismeri magát Németországban, és a meló nagyon alapos felderítést fog igényelni, ha ésszerű időn belül meg akarjuk találni a célpontunkat. Tehát ha ismersz egy jó rigót... – Befejezetlenül hagyta a mondatot.

Val kihúzta magát, és Karom szemébe nézve elmosolyodott.

– Magamnál jobbat nem ismerek.

– Én sem – mosolygott a mágus is. – De megelégszem a második legjobbal is.

– Nincs rá szükség. Benne vagyok.

– De nem kell...

– De igen, kell. Szükséged van rám. Meg aztán már nagyon rég nem voltam otthon.

– Rendben – bólintott Karom. – Vágjunk bele!

Átkarolta Val vállát, és együtt mentek vissza Boom irodájába, ahol a csapat már arról beszélt, milyen kiadásokra számíthatnak az akció során. Mr. Brackhaus igen nagyvonalú volt velük, ami azt jelentette, hogy a Seader-Krupp nagyon fontosnak tartja a lelet visszaszerzését. Már csak abban reménykedett, hogy később egyiküknek sem kell megbánnia a munka elvállalását.